Első fejezet - Pici testbe pici lélek

Sziasztok! :) Íme, meghoztam az első fejezetet! :) Remélem tetszeni fog nektek! Nagyon köszönöm a három feliratkozót és a szép vissza jelzéseket! :) Szeretném, ha ez a továbbiakban is így volna! :)
Jó olvasást! :) 

Aoi

Első fejezet - Pici testbe pici lélek

Dél-Amerikában:

Ken unottan bámulta a matematika könyvét. Hihetetlennek gondolta, hogy a nulladik osztály ilyen nehéz. Igaz, nem könnyű az embernek, ha mindegyik szülője tanár, de akkor is! Itt a tél, és ő is játszani szeretne, nem tanulni! Sóhajtva felállt az asztaltól, és leült a barna garnitúra foteljébe tévézni. Sokkal érdekesebb! – gondolta magában. Édesanya, Nancy épp ekkor lépet be a nappaliba. Csípőre vágta a kezét, és rosszallóan figyelte fia lustaságát.

- Kenny, mit csinálsz? – állt a tévé elé Nancy számon kérőn. A fekete hajú egyből felugrott, és átlátszóan vigyorogni kezdett anyjára.

- Pihentem, anya, de megyek is vissza tanulni – mondta, majd futólépésbe visszaült a könyvéhez, amiről egy órán keresztül le nem vette a szemét. Miután mindennel végzett, anyja átengedte pajtásához. Jason nem lakott tőlük messze, pontosabban a szomszédba, így a nélkül is átmehetett hozzá, hogy valaki elvitte volna. Barátja is épp akkor fejezte be a tanulást. Amikor meglátta az ajtóban Kent boldogan szaladt oda, majd kihívta a kertbe focizni. Egyik sem volt profi focista, még csak jónak sem voltak mondhatok, ám ezzel egy cseppet sem foglalkoztak, hiszen őket nem zavarta.

Egy év múlva

Négyképűen belevigyorgott az egésztestes tükrébe Ken, miközben megigazította nyakkendőjét. Megvan az oka a beképzeltsége, hiszen első osztályos lesz, hivatalosan is nagyfiú, akinek nem szólogatnak be, hogy törpe. Zöld szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól, mogyoróbarna haja jól volt fésülve, és az a fekete öltöny, amit apjától kapott… Valami elképesztő édesen állt neki! Úgy nézett ki, akár az apja vagy a nagyapja; igazi üzletembernek. Édesanya felkiáltott a szobájába, hogy ideje volna indulnia. Még egy utolsó pillantást vettet tükrébe, majd indult is.

- Rendben, anya, akkor iskola után találkozunk… - motyogta kínosan Ken. Nancy rosszallóan ingatta a fejét, miközben barna, göndör fürtjei meglebbentek. Hihetetlen volt, ám igaz; a fia szégyelli őt, mint minden normális gyermek a szüleit. Anyja naivitásának köszönhetően betudta annyinak, hogy majd megváltozik, amikor látja, hogy sok vele egyidős örömmel felvállalja a szüleit. Nancy egy futó puszit nyomott egyetlen gyermeke homlokára, majd visszaült az autóba és elhajtott munkába.
Ken boldogan sóhajtott, felvette a hátára táskáját és bement az ünnepségre. Rengeteg ember volt, ami kissé meg is rémisztette. Mégis kellett volna neki az anyja! Most lenne kihez odabújnia félősen… De most?! Most mit tegyen, azt sem tudja, hogy melyik osztályhoz kell beállnia! Kétségbeesetten körbe nézett és szerencséjére egy ismerős arcot pillantott meg; Jasont. Megkönnyebbülve ballagott oda barátjához, aki egy mosollyal nyugtázta, hogy végre barátja is megérkezett. Az igazgató minden fontos beszédet elmondott; üdvözölte az elsősöket, elmondta a nyolcadikos diákoknak, hogy az idei évben húzzanak bele, ismertette a tanév menetét, majd az összes osztályt az osztályfőnöki terembe küldte.

- Rendben, mindenkit üdvözlök – mosolygott az osztályra a tanár. – Engem Mrs. Walkernek hívnak, remélem nem lesznek köztünk zűrzavarok – kulcsolta össze az ujjait. Szabad foglalkozást adott, arra hivatkozva, hogy ismerjék meg egymást egy kicsit. Mindenki szorgosan fordult oda valakihez, vigyorogva üdvözölve, kivéve egy embert; Kent. Ő félénk volt ilyen téren, Jasonnal is csak az anyja segítségével ismerkedett meg. De most… Most barátja is más emberek társaságát kereste, nem az övét. Körbe nézett, mindenki boldogan beszélgetett, senki nem lógott ki a sorból rajta kívül. Mit tehetett volna ilyen helyzetben? Elővette egyik könyvét és olvasni kezdett. Egész napja így telt, ily’ egy hangúan és unalmasan. Még Jason se játszott vele annyit, amennyit szokott…

- Milyen volt az első nap? – mosolygott rá anyja, amikor beült az autóba.

- Jó… - motyogta szomorúan. Nancy egyből tudta, hogy hazudik, hiszen ha a fia valamit élvez, akkor arról órákat tud ódákat zengeni.

- Baj van? – kérdezte sóhajtva. Gyermeke könnyes szemekkel bólintott és mindent elmesélt szülőjének.


Észak-Amerikában:

Ben nevetve szaladt édesanyához, aki épp egy barátnőjével beszélgetett egy csésze kávé mellett. Az égen egy felhő sem tétlenkedett, a nap pedig szépen sütött, ahogy azt illik Dallasban. Anyja, Leila kitűrte kék íriszeiből mogyoróbarna haját, és gyönyörűen telt ajkaira mosoly kúszott, ahogy meghallotta egyetlen gyermeke nevetését. Felé fordította fejét, lehajolt hozzá, majd mosolyogva érdeklődött fia hogy létéről.

- Jól vagyok, anya! – vigyorgott édesanyára fél fogsorral. Lassan hat éves lett, így nemsokára első osztályba léphet. – Átmehetek Jordanhoz játszani? – kérdezte csillogó szemmel. Leila sóhajtott, ámde belement. Nyár van, hadd menjen. Ben boldogan szaladt át a szomszédba, ahol a kertbe a homokozóba játszott Jordan. Amint meglátta barátját elvigyorodott, és dobálni kezdte homokkal. Ben vigyorogva takarta el pici kezével szemeit, nehogy az apró kőzetek égkék íriszeibe kerüljenek. Így araszolt egészen a padkához, ahol egyből barátjára vetette magát. Visítva kezdtek birkózni a játszóhelyen, amíg mind oly’ koszosak lettek, hogy a szüleiknek az idegeik a plafont verte, amikor hazaértek.

Egy év múlva

Ben nevetve szemlélte osztálytársát, miközben az sikoltozva rohangászott, a fiú által hajába kerül kis rovartól. Fekete hajú barátja mellette ült, úgyszintén vigyorogva. „Mindkettőbe kisördög bújt” – mondanák a szüleik, ám ezt a nagyszülők csak csibészkedésnek neveznék. Hirtelen a remek kilátást egy nagy alak takarta el, pontosabban a tanárnő, csípőre tett kézzel, szigorú tekintettel. „Jaj…” – gondolták magukba. Mrs. Joanna intett a fejével, hogy kövesse őt a két gyerek, akik sóhajtva meg is tették. Egészen egy irodáig vezette őket; az igazgatóiba. Rémülten pillantottak egymásra. „Most mi lesz?” – olvastak egymás tekintetében. A tanárnő leültette őket az iroda előtti padra, ahová csak a büntetendő diákok ülnek, várva, hogy a diri behívja őket egy alapos fejmosásra. Elsősök voltak, mégis idén már ez a harmadik alkalom, hogy itt ülnek. Nem az, hogy annyira megszerették volna az igazgató bácsit, csak nem bírnak elülni a fenekükön. A fekete hajú körbe nézett. Mindig is érdekelte, miért néz ki a várakózó helység ilyen hivatalosnak. Sok könyves szekrény futott egymás mellett, amin természetes rengeteg poros könyv volt. Középen helyezkedett el négy-öt pult, amin volt pár papír, toll, gépkapcsoló, és volt egy fal, ami teljesen üres volt, ám üveges, így gyönyörű belátás lett az iskola rózsás kertjére.

- Most mi lesz? Anyám engem ki fog nyírni! – kezdte el rágni a körmét Jordan. Ben felnevetett, majd játékosan beletúrt társa szőke hajába.

- Ne aggódj, megússzuk – mosolygott rá. Ki talál majd egy ütős mesét, ami kihúzza őket a bajból és minden meg lesz oldva, nem kell ezt túl parázni.

- Mégis hogy? – aggodalmaskodott tovább barátja. – Anya tudod mit mondott? Azt mondta, még egy ilyen, és átírat valami katolikus suliba – mondta elborzadva -, ahol papok tanítanak… Te is tudod, hogy mennyire szigorúak azok! – nyavalygott tovább. Ben nyugtatóan Jordan vállára tette a kezét és mosolyogva belenézett a zöld szempárba.

- Nyugi, megoldom! – mosolygott rá úgy, hogy pajtása akarta ellenére is hitt neki. Az iroda ajtó kinyílt; egy öreg, ősz hajú, dagadt, szemüveges, levendula illatú nő lépet ki rajta, pontosabban az igazgató úr felesége, aki a férjének dolgozott. „Ki érti a mai felnőtteket…” – gondolta Beni. A hölgy beengedte őket, és kezedét vehette a szokásos agymosás…

* * *

Az ígéretét betartva, magára vállalt mindent, így Jordan nem kapott semmit, de ő az alapos fejmosás mellett még két hét büntető szobát is kapott, szüleitől pedig ugyan annyi szobafogságot. Őszintén, nem bánta meg tettét. Barátját megmentette és a kis fruskát is móresre tanította. Egy szóval; jót cselekedett.

- Fiam – lépett be édesanya a szobájába -, apáddal beszélgettünk és… Nyáron javító tábora küldünk Közép-Amerikába! – mondta keményen. Ben elkerekedett szemmel nézte anyját. Nem gondolhatta komolyan… Nem, ő nem megy sehová nyáron! Ő itthon fog játszani Jordannel, és nem valami furi helyen váltsa meg a világot! 

Prológus

Sziasztok! :) Megérkezett a prológus! :) Remélem a rövidsége ellenére tetszeni fog nektek! Hagyjatok magatok után nyomott, iratkozzatok fel vagy pipáljatok! :) Jó olvasást! :)

Aoi.

Prológus 

Szenvedve, megtörve fészkelődött Emmett a láncok között. Régóta itt tartják már fogságba, és még azt sem tudja, hogy ki. Már több ezer éve a lelkek világát társítsa, amiből tíz évet ebbe a poros, sötét pincében töltött el. Kezét óvatosan előre nyújtotta, a száját pedig egy fájdalmas nyöszörgés hagyta el.
Ki akar innen jutni, újra szabad szeretne lenni, de… De ez sajna nem lehet, hiszen valaki úgy gondolta, neki szüksége van rá. Ám nem ért sok mindent… Ha szüksége van az illetőnek Emmettre, akkor eddig miért nem jelent meg számára? Vagy csak egyszerűen úgy gondolta, hogy kínozza a több évig fogságba tartással?!  Ködös tekintettel felnézett, ám ott nem látott semmit, ami nem is csoda… Mégis csalódott volt, volt egy különös érzése. Egy olyan, ami azt súgta neki: ma ennek a borzadalomnak vége.
Ekkor fényt látott meg a távolból, régóta most először. Egy árnyék lépett be rajta, aminek farrészéből egy farok lógott ki, fejéből pedig, mintha tülkök nőttek volna. Beszéd hallatszott, miközben közeledett az árny feléje. Kezdődik – gondolta magában.  Egy újabb alak lépett be a helységbe. Emmett hunyorogva figyelte mindkettőt. Nem tudta, mi történik, honnan tudta volna, hiszen tíz éve még hangokat sem hallott, még egy kis csillag ragyogó sugarát se, nemhogy ördögöket.

- A lelket, siessetek! – szólt be a pincébe egy mély, hátborzongató hang. Az árnyak egyből gyorsabbra vették a tempót, levették róla a láncokat csuklójáról, bokájáról, majd újra sötétség ült szemeire.

*-*-*-*-*-*

Pupillái kinyitódtak, de egyből be is csukta őket. Éles fény vakított szemeibe, amik arra késztették, hogy csukva maradjanak látószervei. Oldalra fordította fejét, így már láthatta hová került. Egy vörös-feketében pompázó orvosi szobában volt, ahol több fehérköpenyes szarvas lényt meglátott tárgyalni valamiről. Úgy saccra négyen lehetek, ám nem tudhatta biztosra. Borzalmasan fájt a feje, ráadásul a szobában különös homály uralkodott. Kinyújtotta a kezét, el akarta érni a mellette lévő kis orvosi asztalon levő pohár akármit. Reménye szerint, vizet…  Fájt minden végtagja, ami sajnos egy halk szisszenést idézet elő belőle.

- Felébredt! – kiáltotta el magát az egyik, mire mind a négyen Emmett felé kapták a fejüket. Köré gyűltek, és őt kezdték szuggerálni. Régóta tervezgették már ezt a pillanatot, mégis mind oly’ tétlen volt. Egy idősebbik, tapasztaltabb észre vette társai kínját, így ő vette át az irányítást.

- Szerintem készen áll – nézett a társaira. Mindenki egyetértően bólintott. Az ágyat hirtelen valaki tolni kezdte, egészen egy ceremóniás teremig. A terem üres volt, csak a közepén díszelgett egy fából faragott asztal, aminek két oldalához szíjak voltak erősítve. A falra, plafonra mindenféle sátáni jelek voltak mázolva, a padlón pedig csak egy szó volt írva többszörösen: death room. A halál szoba, igen, oda vitték szegényt.
A kézénél, lábánál fogva felemelték a hordágyról, és át tették az asztalra. A szíjakkal kikötözték, még a fejét is az asztalhoz erősítették, nehogy mozogni tudjon. A távolból gonosz nevetés zavarta meg a csendet, és a terembe a vörös lángok a plafonig csaptak fel. Nem értette, mit akarnak vele kezdeni, hiszen ő már halott. Mégis mit akarnak vele tenni a halál szobába?
Az asztal vízszintesbe emelkedett, így ő jobb belátást tett a teremre. Sokkal többen voltak már ott, mint eddig, de középen tudta, ki áll. Ki ne tudta volna? Fejéből hosszú, csavarodott szarvak emelkedtek ki, szemei feketék voltak, ó, de még milyen feketék! Derékig érő ugyanilyen színű haja volt, és egy ördögi, semmihez nem hasonlítható vigyora. Igen, ő volt Lucifer, maga a sátán. Gúnyos vigyorral az arcán lépkedett felé közelebb egy különös eszközzel a kezében. Hosszúkás volt, vége hegyes, oldala szögecses. „Miféle tárgy ez?” – gondolta a lélek. Nem félt, mégis miért félt volna, nem tudják őt bántani, ő már halott, ámde… Mégsem tudja, mi az szegecses szerszám. A tülkösök egy nagy körbe álltak fel, aminek a közepén ő volt és Lucifer. A lángok még mindig a plafonig értek, a körön belül pedig a padló fehéren izzani kezdett. Sátán követői latinul kezdtek el halandzsálni, Lucifer pedig a hegyes tárgyat hidegvérrel beledöfte. A lélek felordított, és a szájából, szeméből fénycsóva szökött ki. Fájdalmat érzet, elviselhetetlen fájdalmat. „Mi történik?” – gondolta magába. Úgy érezte, majd’ szétszakad.

- Gonosz és jó, most harcol! Szakadjon széjjel e két érzet, és szálljon a Darcy gyerekekbe! – mondták gépiesen tovább a latin imát. Az utolsó szó is kimondva, Emmett feje, testrészei pedig örült módon kezdtek forgolódni. A ceremónia sikeres volt, a Jó és Rossz kettévált, és két ártatlan kisbabát szállt meg, akik nem is sejthetik, hogy most mekkora bajba kerültek.